Nem mondom, hogy szent voltam eddig, de családi ügyeinkben igyekeztem mások érdekeit szem előtt tartani. Fontosnak éreztem a békét, még ha látszólagos is volt. Igyekeztem kerülni a konfliktusokat, elsimítani a szálakat tesóm és anyám között, nem hoztam döntést a kettőjük dolgában, úgy éreztem mindkettőnek megvan a maga igazsága és tévedései is a dolgokkal kapcsolatban, de nem akartam térfelet választani a meccsükben. Többször sikeresen kibékítettem őket, míg el nem jött a pont, ahol azt mondtam: elég ebből. Most én vagyok az önző már. Nem érdekel a vita, nem fogom hallgatni egyik fél panaszát sem, nem kezdek békítő akcióba mert nincs erre kapacitásom. Ahhoz, hogy végre magamat és a legszűkebb családomat helyezzem előtérbe az kellett, hogy anya legyek.
Onnantól, hogy megtudtam úton van a babánk, tudatosan eldöntöttem, hogy nem veszem magamra a problémáikat, nem érdekel az sem, ha haragban maradnak. És ez így is maradt, már másfél éve nem beszéltek. Anyám a két ottani unokáját sem látta azóta, és ez nem is zavarja, azt leszámítva, hogy néha borgőzösen bőgött nekem a telefonban, hogy jajjjj_a_kicsiiii_unokáiiii....a kisebbik nem is annyira, mert azt alig ismeri, de a nagyobbik az hogy hiányzik neki....amíg rá nem raktam a telefont.
És igen, el is érkeztem a problémához, ami sokáig kimondatlan maradt, amit a szőnyeg alá söpörtem, amiről nem beszéltem, amivel a fájdalmas, szégyenteljes érzéssel járó gyerekkori emlékek felnőtt fejjel már értelmezhetőek: az anyám alkoholista. Nem az a hőzöngős, kocsmában időző fajta, hanem ami talán rosszabb: a zugpiás típus. Aki azt hiszi, hogy senki nem tudja róla, hogy iszik. Aki azt gondolja, hogy ünnepekkor senkinek nem tűnik fel a családban, hogy szédeleg, mivel hajnal óta süt-főz és jaj de elfáradt - ebben segített az elfogyasztott fél üveg konyak is. Aki azt gondolja, a boltban láthatatlan a kosarában a bor meg a konyak, a vodka, amit rendszeresen vásárol, ha tesz mellé felesleges kacatokat. Aki irigy másokra és utálja magát és az életét még józanul is, és amint iszik, dől belőle a rosszindulat, a gonoszság. És akit ha szembesíteni próbálnak a dologgal, kikéri magának és azonnal el is hessegeti a témát.
És most ott tartunk, hogy egyre kevesebb a kapcsolata már velem is. A negatív hozzáállása mindenhez, a panasz-áradata, a nyílt vagy burkolt szurkálódásai arra késztettek, hogy minél inkább hátráljak tőle. Anya lettem és a kis családom a legfontosabb a számomra,: nincs szükség arra, hogy a kisfiam azt lássa, hogy feszült vagyok, ideges...most én lettem önző, aki a saját érdekeit helyezi előtérbe, még akkor is, ha sokszor épp emiatt érzem magam rosszul. Mert önzőnek kell lennem magunk miatt.
