agytakaro

Mivel péntek van, azaz ismét eltelt egy hét azóta, hogy hallottam felőlük, rácsörögtem. Ismét nem tudtam megállni hogy megtegyem ezt annak ellenére, hogy magasról tesz rám és a legkisebb unokájára, akivel még kialakíthatna valamilyen kapcsolatot, ha már a másik kettőt másfél éve nem is látta. Minket csak lassan 2 hónapja...otthon van naphosszat az anyjával mert nyugdíjas, és gondolom azzal telnek a napjai hogy reggel leszalad a boltba piáért, közben sajnálja magát, aztán bepiálva még jobban sajnálja magát...aztán elfogy a türelme (ha egyáltalán van türelme egy picit is) az időskori demenciában szenvedő anyjával szemben, beszól neki, majd miután még jobban felzaklatta az amúgy is nyugtalan nénit, bezárkózik a szobájába, és iszik tovább. Ja, közben bámulja a török sorozatokat, és ismét azon siránkozik hogy neki mennyire szar az élete, míg bele nem alszik a piába, és így eltelik a napja.

Egy hét után mindig felhívom, mert elkezdek aggódni, mivel tudom, hogy én vagyok az egyetlen, akit kicsit is még érdekel, hogy mi van vele. Ráadásul elég friss sztori a családban egy elvált, egyedül élő, a piába menekülő nő halála, akit napok után találtak meg a lakásában.

Szóval beszéltem vele, érdeklődött mi újság a kisfiammal, hogy áll a fejlődése, mit csinál, mit eszik már, én meg meséltem neki. Aztán persze bele-belekezdett, hogy neki mennyire rossz, hogy egyedül van, és mama mennyire nincs képben és lassan már füldugót vesz, mert nem bírja amiket beszél össze-vissza...mondjuk ez is eléggé megdöbbentett már.

Volt egy dolog, ami viszont azóta is a fejemben motoszkál, próbálok rájönni, hogy miért is mondhatta. Említettem, hogy a hét és fél hónapos kisfiam rengeteget beszélget a maga babanyelvén, hihetetlen cukin ismételget szótagokat a játékoknak vagy nekünk. Gondoltam, annak ellenére, hogy pedagógus, talán most nem kapok semmilyen kioktató tanmesét a fejemre. Erre elkezdte mesélni, hogy ma, mikor ment hazafelé a boltból (mert jaj le kellett menjen, pedig amúgy nem szokott, de muszáj volt, mert kellett vegyen kenyeret meg a mamának is főzni kell...pedig amúgy nem megy a boltba csak nagyon ritkán - ez még az egyik dolog amit folyton magyaráz, pedig szinte mindennap lemegy piautánpótlásért...), szóval találkozott az óvodánál egy ismerős óvónővel és beszélgetett vele, mikor odament egy kisfiú az óvónőhöz. Ez a kisfiú nem beszélt óvodás létére, hanem csupán artikulálatlan hangon ordítgatott az óvónőnek. Kérdezte az óvónőt, hogy mi baja ennek a gyereknek, és akkor az elmesélte, hogy meghalt az anyja a kisfiúnak és azért nem halad a beszédfejlődése. És azon rágódom azóta is, hogy miért kellett megossza velem ezt a történetet?? Egy hete nem beszélt a lányával, és mikor igen, akkor miért ilyeneket kell mesélni...?

Nem mondom, hogy szent voltam eddig, de családi ügyeinkben igyekeztem mások érdekeit szem előtt tartani. Fontosnak éreztem a békét, még ha látszólagos is volt. Igyekeztem kerülni a konfliktusokat, elsimítani a szálakat tesóm és anyám között, nem hoztam döntést a kettőjük dolgában, úgy éreztem mindkettőnek megvan a maga igazsága és tévedései is a dolgokkal kapcsolatban, de nem akartam térfelet választani a meccsükben. Többször sikeresen kibékítettem őket, míg el nem jött a pont, ahol azt mondtam: elég ebből. Most én vagyok az önző már. Nem érdekel a vita, nem fogom hallgatni egyik fél panaszát sem, nem kezdek békítő akcióba mert nincs erre kapacitásom. Ahhoz, hogy végre magamat és a legszűkebb családomat helyezzem előtérbe az kellett, hogy anya legyek.

Onnantól, hogy megtudtam úton van a babánk, tudatosan eldöntöttem, hogy nem veszem magamra a problémáikat, nem érdekel az sem, ha haragban maradnak. És ez így is maradt, már másfél éve nem beszéltek. Anyám a két ottani unokáját sem látta azóta, és ez nem is zavarja, azt leszámítva, hogy néha borgőzösen bőgött nekem a telefonban, hogy jajjjj_a_kicsiiii_unokáiiii....a kisebbik nem is annyira, mert azt alig ismeri, de a nagyobbik az hogy hiányzik neki....amíg rá nem raktam a telefont.

És igen, el is érkeztem a problémához, ami sokáig kimondatlan maradt, amit a szőnyeg alá söpörtem, amiről nem beszéltem, amivel a fájdalmas, szégyenteljes érzéssel járó gyerekkori emlékek felnőtt fejjel már értelmezhetőek: az anyám alkoholista. Nem az a hőzöngős, kocsmában időző fajta, hanem ami talán rosszabb: a zugpiás típus. Aki azt hiszi, hogy senki nem tudja róla, hogy iszik. Aki azt gondolja, hogy ünnepekkor senkinek nem tűnik fel a családban, hogy szédeleg, mivel hajnal óta süt-főz és jaj de elfáradt - ebben segített az elfogyasztott fél üveg konyak is. Aki azt gondolja, a boltban láthatatlan a kosarában a bor meg a konyak, a vodka, amit rendszeresen vásárol, ha tesz mellé felesleges kacatokat. Aki irigy másokra és utálja magát és az életét még józanul is, és amint iszik, dől belőle a rosszindulat, a gonoszság. És akit ha szembesíteni próbálnak a dologgal, kikéri magának és azonnal el is hessegeti a témát.

És most ott tartunk, hogy egyre kevesebb a kapcsolata már velem is. A negatív hozzáállása mindenhez, a panasz-áradata, a nyílt vagy burkolt szurkálódásai arra késztettek, hogy minél inkább hátráljak tőle. Anya lettem és a kis családom a legfontosabb a számomra,: nincs szükség arra, hogy a kisfiam azt lássa, hogy feszült vagyok, ideges...most én lettem önző, aki a saját érdekeit helyezi előtérbe, még akkor is, ha sokszor épp emiatt érzem magam rosszul. Mert önzőnek kell lennem magunk miatt.